2011. 08. 27. - Dátum amit megjegyzek. Az első nagy baleseté és az első alkalom amikor azt éreztem, csakis és egyedül mi a szülei vagyunk elég jók ahhoz hogy vigyázzunk a kisfiúnkra.
Az elmúlt másfél év alatt, pontosan 5-10 alkalommal vigyázott más Botira rajtam kívül. Illetve úgy hogy én nem voltam jelen. Minden esetben pár óráról volt szó, és leginkább az alvásidejében.
Igaz a családom mindennap jön, és viszik el Botit sétálni, kacsát etetni, de ilyenkor én is megyek velük, igaz eléggé a háttérbe húzódva.
Akkor szombaton, vendégeket vártunk, a Karnevál idejére, így Ákossal elkezdtünk egy kicsit összerámolni, felporszívózni, egyszóval, takarítani kezdtünk. Mivel szép idő volt, Boti dédnagypapája megkérdezte nem mehetnének e le Botival a ház elé motorozni. Vonakodva bár, de igent mondtam, mert tudtam Boti mennyire unatkozik a 4 fal között.
Nem mentek el itthonról 10 perce amikor gyereksírást hallottunk. Mi nekiálltunk takarítani, de erre Ákos felpattant és szólt, hogy menjek, mert ez a Boti sírása. Áááá, mondom ő motorozik, a dédipapival, de amikor már a kiabálást is hallottam: "Annyaaaa!Anyaaaa!" A szívem összefacsarodott, mert megismertem a kisfiam hangját. Lóhalálában futottam le a lépcsőn (még a liftet is elfelejtettem használni).
Papám a kezében hozta már vissza a síró kisfiamat, aki egyre csak engem hívott.
Nem tudtam mi történt, de amikor a papám közelebb ért kezében Botival, láttam, hogy Botinak az egész arca véres. Horrorjelenetbe illő látvány volt. Iszonyatosan megijedtem, de persze Boti miatt nem pánikolhattam. Átvettem a papámhoz, magamhoz öleltem, simogattam, és beszéltem hozzá: "Semmi baj. Itt van anya. Nem lesz semmi baj."
Felmentünk hogy megnézzem mekkora a baj, kell e mentőt (igen még ez is megfordult a látványra a fejemben), vagy orvost hívni, ha meg egyiket sem, akkor hogy ellássam a sebeket ( a vér alapján biztos voltam hogy összezúzta a kis arcát.)
Szerencsére ilyesmiről szó sem volt.
A száját ütötte meg, és mivel ott sok a hajszál ér azokból jött az a rengeteg vér, a papám pedig próbálta letörölni és így szétkente az arcán.
A szája viszont pillanatok alatt a többszörösére dagadt.
És nem akarta abbahagyni a sírást, így biztos vagyok benne nagyon fájhatott neki.
Több mint fél óra telt el mire megnyugtattuk, közben lemostam róla a vért, próbáltam kimosni a száját is és megnézni a fogait, de nem sikerült.
Nagyon féltem hogy valamelyik foga kitörött.
Ezt is szerencsésen megúsztuk.
De a szája nagyon csúnya volt.
Csak úgy nyugodott meg, hogy lefeküdtem vele az ágyra szorosan magához ölelt, eddig soha nem tapasztalt erővel szorított magához. Legszívesebben örökre úgy maradtam volna vele.
De nem lehetett. Továbbra is próbáltam az erős, nyugodt édesanyát sugározni, főleg Boti felé, de tudtam ha kiborulok, és nem engedem el magam mellől Botit, a papám azt hinné, hogy hibáztatom. És bár a szívem azt mondta, hogy ha ott lettem volna akkor nem történik meg a baleset (később a papám elmesélte, hogy valahogy átbukfencezett a motor kormányán Boti és arccal ért földet. Jobb hogy nem láttam...), de az eszem tudta a papám nem hibás, máskor is megtörténhetett volna ugyanez, akkor is ha én vagyok Botival.
Így újra elengedtem a papámmal Botit, még aznap délelőtt.
A papám itthon akarta hagyni a motort, és legszívesebben én is rögtön a kukába vágtam volna, hogy azon az élettelen "gonosz" tárgyon töltsem ki a bosszúmat amiért " bántotta a fiamat.
De tudtam ezzel is csak Boti félelmét táplálnám tovább.
Nem erőltettem, de mivel Boti maga ment oda a motorhoz is ült vissza rá, nem is tiltakoztam. Mehetett motorral.
Nem akartam hogy azt higgye félnie kell a motortól. Mert ennyire erővel minden mástól is félhetne.
És nélkül ment el, mert nem akartam azt éreztetni, hogy a dédipapival nem biztonságos.
Nagyon nehéz volt, ezt az önuralmat gyakorolni, és még nehezebb az eszemmel gondolkozni a szívem helyett egy ilyen esetben.
De azt hiszem a lehető legjobb döntést hoztam.
De attól még a szívem mélyén azt érzem csak és kizárólag velem/velünk (az apukájával és velem) van biztonságban Boti. Csak mi tudunk teljes szívvel és lélekkel vigyázni. Mi értjük minden rezdülését, egy apró mozdulatából már látjuk a következő mozdulatot, és szerethetik Őt nagyon a nagyszülők, dédszülők, nagynénik nagybácsik, soha senki nem fog rá olyan óvatossággal, olyan szenvedéllyel vigyázni mint mi, a szülei.
A kedélyek később megnyugodtak és Boti is elfelejtette a traumát, és szerencsére nem akadályozta semmiben a szája, nem fájt neki. Szépen tudott inni, szopizni, beszélni.
Azonban nem sok pihenőt kaptunk aggódástól mentesen. Szerda estére Boti belázasodott.
38.3-at mértem neki.
Mivel ezzel egy időben egyszerre 4 foga jött neki, ezért ráfogtam biztosan attól, kapott kúpot, és nem aggódtam, csak annyira amennyire kellett.
Mivel jó kedélyű volt, nem volt náthás, nem köhögött, így biztos voltam benne semmi komoly baja nincs.
Azonban csütörtökön is végig lázas, volt, péntekre pedig már enni sem akart.
Nagyon megijedtem így elmentünk orvoshoz, ahol nem a mi dokink volt (helyettesítés volt).
Azt mondták vírusos torokgyulladás, hogy nagyon piros a torka, és a mandulái is meg vannak duzzadva.
Péntekre már Ákos is benáthásodott és az orrmandulái akkorára dagadtak hogy csak igen nehezen kapott levegőt. Én fejfájással küzdöttem, és lázzal.
De igazán egyikünket sem érdekelt a mi (elhanyagolhatónak mondható) bajunk, mindketten nagyon aggódtunk Botiért, aki szombaton már 2 babapudingnál többet nem volt hajlandó enni egész nap.
És inni is rosszul ivott.
Mindeközben a szuper alvó gyerekünkből, egy rossz alvó (szinte semmit se aludtunk szombat estétől e hét kedd estéig), nyűgös kisfiúcska lett.
Amikor kinyitotta a száját, néha mintha a nyelvén apró hólyagokat láttam volna, és az addig csak (a motorbalesettől) felduzzadt szája kisebesedett, és rengeteg hólyag jött ki rá.
Nem volt időm, se lehetőségem pánikolni, mivel 0-24 órában szüksége volt rám a fiamnak.
De szörnyű volt nézni ahogy szenved, hogy éhes volt, de minden falat csípte a sebeket a szájában.
És szerintem ezektől a hólyagoktól rossz szájíze volt, mert bármi is került a szájába (víz, tea, kakaó,krumpli, rizs, hús, kenyér, felvágott), sírva köpte ki " Nejó" azaz nem jó, vagy " Nem finom".
Vasárnapra lett a legrosszabb, bár lehet csak azért érzem így mert már azt éreztük kifelé megyünk a betegségből, mivel egész nap nem volt még hőemelkedése sem.
Ezért vasárnap délután e is mentünk egyet kirándulni. Végig fáradt, bújós bágyadt volt.
Egy-két lépés után már kéredzkedett ölbe. Amikor este hazaértünk majdnem elájultam 39,1 fokos lázat mértem neki. Kúp, hűtőfürdő. És hívtuk az ügyeletet.
Azt mondták jól tettem, hogy kapott kúpot és hűtőfürdőt, elláttak tanácsokkal.
Még egy hétig volt ilyen beteg Boti aztán fokozatosan jobban lett. Egyik nap elmúlt a láza, másnap az étvágya tért vissza.
Azért bújósabb, anyásabb lett a betegség utóhatásaként, de nem bánom, sőt. Élvezem hogy minden második szava anya, könnyeket csal a szemembe amikor látom, valahányszor rámnéz, megtalálja a tekintetemet a kis arca felragyog.
Igyekszem jönni Boti 19. hónapos beszámolójával, mert hamarosan 20 hónapos lesz a drágám.
De most elkezdődött a fősuli, az utolsó év, szakdolgozat, beadandók.
