Ézelemdús szüléstörténetünk

Botondunk történetét 2010. február 2.-án kell elkezdenem.

Hajnalban elment a nyákdugóm, és rögtön utánna fájásokat is éreztem.

Éppen nst-re készülődtünk, így hát mondtam MaciApinak, hogy egyből a kórházba menjünk.

Mire beértünk a fájások elmúltak, de azért nst-re feltettek.

A doktornő úgy gondolta ha már itt vagyok, önszántamból, akkor maradjak is bennt, mivel már az 5. napon voltam túlhordásilag.

Elméletileg. (utólag úgy gondolom, el lett számolva a peteérésem egy héttel és Manóka pont időben érkezett.)

Így a kedd eseménytelenül telt, sőt a szerda délután is. Szerdán MaciApi munka után jött be hozzám a kórházba fél hét körül, ekkor már fél órája rendszertelen, de nagyon erős fájásaim voltak. Szeretett volna maradni, mondván mi van ha..., de én hazaküldtem, pihenjen csak ha valami van szólok úgyis. Miután visszamentem a szobába sehogy se volt jó feküdni, ezért inkább kiültem az előtérbe és figyeltem a fájásokat.

Közben pedig pörgött az agyam, a gondolataim szárnyaltak.

Kicsit rémült voltam hogy lezáródik az általam olyan nagyon élvezett és csodásnak ítélt Pocakos időszak, de boldog is voltam, hogy végre megpillanthatom Őt, akihez 9 hónapon át beszéltem, akit simogattam, akivel már 9 hónapja édes szimbiózisban töltöttem a mindennapjaim. Őt akit, már a megfoganása előtt is teljes szívemből szerettem.

Az érzelmek túlcsordultak, mosolyogva, hol nevetve, sírtam.

Még most is folynak a könnyeim ahogy visszagondolok ezekre a furcsa, ám mégiscsak jóleső érzésekre.

11 óra felé járhatott már az óra, amikor az ügyeletes orvos észrevette hogy kínlódom és szólt, hogy menjek be, megvizsgál.

Mondtam hogy még nem kell köszönö, mert rendszertelenek a fájások és nem is olyan vészesen erősek. De ő ragaszkodott a vizsgálathoz.

Ekkor már 4 újnyira nyitva voltam.

Pakolás, telefonok elintézése, indulás a szülőszobára.

MaciApi 5 percen belül ott volt, épp csak felfektettek az ágyra.

Megérkezett, vigyorgott nagyon, de a szemeiben láttam az izgatottságot és a félelmet is.

Nekem fájni nem nagyon fájt a vajudás, és továbbra is rendszertelenek maradtak a fájások.

A doktor úr burkot repesztett, és ekkor indult el minden.

Bár a fájásokat én még mindig nem éreztem erősnek, és rendszeresnek sem, egyszer csak éreztem a semmivel össze nem téveszthető tolófájásokat.

Ekkor fél egy körül járhattunk.

Mivel nem éreztem erősnek az eddigi fájásokat, egyáltalán nem voltam fáradt, sem kimerült.

Mégis mivel a tolófájásokat sem éreztem túl erősnek, nyomnom sem sikerült rendesen.

MaciApi mindeközben végig mellettem állt, simogatott, bátorított.

Egyszerűen fantasztikus volt.

A második nyomás után, ami a legnehezebb volt, mind közül, (de hozzáteszem még ez is türhető volt) Maci felkiáltott "már látom a fejét!"

Igen jött az őserő, és már ki is csusszant Botond.

Én pedig csak sírtam és sírtam. Nem is sírtam, zokogtam. MaciApi pedig velem sírt.

Közben Api elvágta a köldökzsinórt, és rámtették Őt.

Végre a karomban tarthattam, láthattam, érezhettem.

2010. 02. 04.-én 01:35 perckor egy csodás kisember szülővé tett minket.

Botond 3420 gr-mal és 51 cm-rel jött a világra, szőkésbarna hajjal és igézően kék szemekkel.

Még soha nem éreztem hasonlót sem. És csak sírtam, és puszilgattam, és nem akartam hogy elvigyék. Apija ment utánna, követte mindenhová Drága Kicsi Hercegünket.

Közben egy utolsó nomásra megszültem a méhlepényt is.

Nálan ekkor jött a dolog nehéz része, a varrás. Vágtak is egy ngyon picit, de az igazán ngy dolgok belül történtek. Botond sietve érkezett, ezért belül repedtem igazán. Sérült a méhszájam is, és csúnyán hátul is repedtem.

Nem is részletezném mivel ez még mindig csak csekélyég volt (és ég most is az) számomra, ahhoz képest hogy éppen megszültem a legcsodásabb kisfiút a világon.

De két orvos kellett hogy összevarjanak, másfél órán át, négy cérnát elhasználva.

Volt ahol már nem is hatott az érzéstelenítő, így minden öltést éreztem...

De nem fájt, végig a kisfiamra gondoltam, arra hogy milyen gyönyörűséges.

Mikor visszahozták, kis időre Apival hármasban örültünk, és továbbra is csak sírtunk.

Közben a szülésznőm becsemészte anyukámat is. Api pedig mindenkit végig telefontált.

A papám úgy bőgött mint egy kisgyerek...

2010. 02. 04.-minden megváltozott.

Már soha semmi se lesz ugyanolyan.

Minden másképpen látok. A múltat, a jövőt.

Olyan érzések vannak bennem, amiket csak a többi édesanya érthet meg.

Sosem gondoltam volna, hogy létezik ilyen szeretet.

Ő a világ közepe számomra.

Vagy inkább helyesebben ő jelenti az egész világot számomra.

Holnap lesz egy hetes a kis Csodánk, de még mindig nem fogtam fel.

Még most sem tudok betelni vele.

Csodás arcocskájával, puha bőrével, finom, anyatejes illatával, s azzal a megmagyarázhatatlan és misztikus valamivel, ami a szeméből sugárzik...